Drága anyuka,

Látlak éjszaka, amikor még Te is alig aludtál, de már kelsz fel és sietsz a kicsidhez. Tudom, fáradt vagy, hidegen iszod a kávéd, szét van rágva a melled, vagy épp szorongsz, mert nem tudsz szoptatni. Ordít a gyerek, mi baja van, nem tudjuk, de keressük. Fáradt a férj, sok a munka, fáradt vagy Te is. 

Fejedre állsz és körbe pörögsz, annyira ki szeretnéd találni minden kívánságát, annyira szeretnél jó anyukája lenni ennek az icipici kis új életnek, akit Te hoztál a világra. A legjobbat akarod neki, miközben magadról sokszor elfelejtkezel. Szégyelled ami nem megy, van hogy sírsz, és van, hogy csak nézel ki az ablakon. Miközben mindenki más élete olyan könnyűnek és rózsaszínnek tűnik. Mintha csak Te éreznéd ezt az óriási súlyt. El akarják Veled hitetni, hogy nem csak természetes, amit egyedül csinálsz, hanem könnyű is kéne, hogy legyen. Folyamatos mosollyal az arcodon kéne hálálkodva dalolásznod miközben a gyerekedet magadra kötve, őt ringatva, boldogan mosol fel, sütöd a vacsorát, teregeted a ruhákat. Másnak persze ez megy, legalábbis Instagramon biztosan. 

Belül érzed, hogy ez nincsen rendben, de mégis könnyebb magadat hibáztatni, mint rájönni, hogy a rendszerrel van a gond. Hogy irreális elvárásoknak akarsz ennyire megfelelni. Így hiszed, hogyha Te jobban próbálkoznál, többet tennél, jobb ember lennél, akkor biztos jobban menne az anyaság is… Pedig nem arra lettünk kitalálva, hogy egyedül legyünk felelősek valamiért, amiért anno egy falu volt felelős. 

Nem szégyen, ha segítséget kérsz, hanem bátorság. 

Egy hajóban evezünk mi anyák, néha viszont mégse úgy viselkedünk. Egy-egy helyzetben belül talán egy pici elégedettséget is adhat, ha egy másik anyatársunknak nem megy valami, láthatóan szenved, jobban ordít a gyereke, mint a miénk, jobban elveszti a fejét, mint mi, nem kezel jót egy szituációt. Ekkor megveregethetjük a saját vállunk, és a másik fájdalmából csippenthetünk magunknak egy kis önbecsülést. Amikor magunkkal sem vagyunk jóban olyan könnyű másokat is megítélni. Látni, hogy ők mit csinálnak rosszul, és megállapítani, hogy mi mennyivel jobbak vagyunk. Táplálni próbáljuk a saját énerőnket a másik leértékelésével. 

Mindannyiunknak nehéz, küzdünk és haladunk előre vagy éppen hátra a saját kis világunkban. Hibákkal vagyunk tele, állandóan elbotlunk… Amikor ezzel szembesülünk, (legyen szó a saját tökéletlenségeinkről, vagy akár a máséról) sokszor kimondva vagy kimondatlanul, akár akaratlanul is, de van, hogy bántunk. Pedig nem ezt érdemeljük. Sem magunktól, sem pedig egymástól. Anya anyának farkasa…, tudunk-e egymás és önmagunk szövetségesei lenni inkább? Tudjuk-e az önértékelésünket és boldogságunkat önmagunkban keresni, ahelyett, hogy a körülményektől tennénk függővé?

Kérlek Titeket, tartsuk meg egymást, amennyire csak lehetséges. Biztosítsunk egymásnak egy olyan közeget, ahol mindenki meghallva és támogatva érezheti magát, ahol nem szégyen a hiba és a nehézség.  Más szóval nem szégyen az emberség. 

Nekem már az is sokat jelent, ha egy másik anya csak rám mosolyog, vagy megkérdezi, hogy én hogy vagyok, és tényleg figyel is a válaszra. Felszabadító, amikor tabuk nélkül kimondhatok dolgokat, és nem kell félnem a reakciótól. Mára viszont már akkor is kimondom, ha félek, csak úgy nehezebb. 

Kérlek anyukatársak, engedjük meg magunknak és másoknak is a sérülékenységet. Lássuk meg úgy igazán egymást.

Szeretettel,

Edina