Az, hogy mindenki boldogságra vágyik, a buddhizmus egyik alapigazsága. 

Ugyanúgy ahogy az is, hogy a fájdalom (legyen szó testi vagy lelki fájdalomról) az élet elkerülhetetlen része. 

Nagyon sokan viszont a boldogságot mégis a fájdalom és nehézségek elkerülésében keressük, azt gondoljuk, hogy ha ez vagy az megváltozik, valamin túljutunk, vagy valamit elértünk, akkor majd boldogok lehetünk. Szomorúan tapasztaljuk viszont, hogy hiába oldottunk meg egy problémát, hamarosan egy újjal találjuk szembe magunkat, és most épp annak a végét várjuk. Az élet ugyanis folyamatosan kihívások elé állít minket, mi viszont mégis állandó harcban állunk azzal, ami éppen történik velünk. Kérdezzük, hogy miért pont mi, és miért pont most? Hiába. 

Egyértelművé válik tehát, hogy ha boldogságunkat az élet jobbra fordulásától keressük, akkor sajnos legtöbbször rossz helyen kopogtatunk. 

Nagyon sok olyan tett van, amit mi magunk tehetünk, azért, hogy növeljük a boldogságérzetünket, amiket már itt összeszedtem: 

Az igazi boldogság gyökere szerintem az, amikor kifejlesztünk és megtapasztalunk egy olyan belső erőt, ami belőlünk árad, és ami megtart minket, bármi is történik. Az, amikor otthonra lelünk magunkban és az életünkben, figyelünk magunkra és kinyítjuk a szívünket az élet tapasztalatainak. Ez nem azt jelenti, hogy sose leszünk szomorúak vagy dühösek, sokkal inkább azt, hogy tudni fogjuk, hogy ez az élet változásának természetes része. 

Mi emberek óriási kontroll igénnyel rendelkezünk, azt akarjuk, hogy vágyaink szerint alakuljon minden.

Az igazság viszont az, hogy nagyon kevés dolog van ténylegesen a kontrollunk alatt, millió dologra nincs behatásunk, és az élet sokszor nem úgy alakul, mint ahogy terveztük. Ennek az állandó bizonytalanságnak a felismerése, majd elfogadása, a boldogság egyik alappillére. Ha elengedjük a harcot és megéljük azt, ami épp van, akkor sokkal közelebb kerülhetünk egy teljes élethez. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne tegyünk meg dolgokat, vagy ne próbálkozzunk az életben, sokkal inkább azt, hogy fogadjuk el, hogy sok minden nincs a behatásunk alatt. Márpedig minél több időt töltünk olyan dolgokon való bosszankodáson, amin nem tudunk változtatni, annál kevesebb időnk/energiánk marad az életünk jelentőségteljes pillanataira.

Mindezt egy folyamatként érdemes elképzelni, ami által sokkal közelebb kerülhetünk magunkhoz és a valós életünkhöz. 

A következő lépés amit megtehetünk, az az önmagunkra, testi és lelki érzeteinkre való mély odafigyelés. A kapcsolódás magunkkal és a magunkra fordított szerető, ítéletektől mentes figyelem, az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak. Ehhez viszont bátorság kell, ugyanis sokszor feljöhetnek feldolgozatlan nehéz érzések, fájdalmas emlékek. Ha mindezeknek teret engedünk viszont, akkor azzal a szeretetnek és a boldogságnak is teret engedünk.

Mindezt többféleképpen tehetjük meg. Fókuszált figyelmet fordíthatunk magunkra meditációk és mindful mozgások során (pl. jóga), de a napi cselekedeteink során is érdemes többször megállni egy pillanatra és megfigyelni, hogy mi is játszódik le épp bennünk, mit érzünk a testünkben, milyen érzések jönnek fel a lelkünkben. 

Ha napi szinten időt és energiát szánunk magunkra, akkor a lelkünk is megtanulja, hogy fontosak vagyunk. A szeretet és támogatás pedig, amivel magunk mellett tudunk állni, biztos pontot jelent az élet forgatagában. Idővel pedig a fájdalmak bölcs jelzői lesznek annak, hogy most több szeretetre és odafigyelésre van szükség saját magunktól. A testünk és a lelkünk ugyanis tudja, hogy mire vágyik, csak oda kell figyelnünk jelzéseire. 

A boldogság tehát nem egy valami, ami egyszercsak majd elérkezik hozzánk. A boldogságunk csírája bennünk van, és ha teljes életet szeretnénk élni, akkor a mi kötelességünk napi szinten locsolgatni, szeretgetni ezt a csírát.