Tara Brach a Radikális Elfogadás című könyvében az “értéktelenség hipnózisának” nevezi azt érzést, miszerint valami nincs velünk rendben, hibásak, selejtesek vagyunk. Sajnos sokan éljük ezzel a mindennapjainkat, egy hang belülről kopogtat és folyamatosan emlékeztet, hogy mindegy mit csinálunk, vagy mit érünk el az életben, sose lesz elég jó. Arról pedig ne is beszéljünk, ha uram bocsá még nem is vagyunk tökéletesek és hibázni merünk, mert akkor aztán igazi keménységgel tud lesújtani a fájdalmas önmarcangolás és önkritika (amit szentül hiszünk, hogy megérdemlünk…). 

De miért is jelenik meg az önkritika és mit érünk el vele?

Az ősi megküzdési rendszerünk alapján, ha valami nehézség vagy stressz ér minket, akkor 3 dolgot tehetünk. Harcolunk, elmenekülünk vagy pedig lefagyunk. Ez a megküzdés hasznos, ha mondjuk megtámadnak minket az utcán, de a mai világban minket érő nehézségek nagy részével szemben viszont nem túl hatékony, sőt káros is lehet. 

Vegyünk egy példát, pl. elrontottunk valamit és a főnökünkkel konfliktusba kerültünk miatta. Ha erre reagálásként elkezdünk harcolni (azaz megtámadjuk saját magunkat önostorozással vagy a főnökünkre kiabálunk), akkor csak még több stresszt teszünk egy amúgy is stresszes helyzetre. Ugyanígy elmenekülni (elkerülni a főnököt vagy a munkát) vagy lefagyni (nem cselekedni, csak rágódni és a szituációban maradni) sem lesz túl kifizetődő. 

Érdekes módon viszont mivel a “harcolás, menekülés, lefagyás” a legősibb megküzdési forma, az agyunk akár automatikusan is ezekhez nyúlhat. 

Különösen igaz lehet ez akkor, ha gyermekkorunkban sok kritikát kaptunk és ha nem tanítottak/modelleztek nekünk más megküzdési formákat. Gyerekkorunkban ugyanis leggyakrabban a szüleink és hozzánk közel álló felnőttek visszajelzései alapján kapunk egy képet arról, hogy mi milyenek is vagyunk, ill. hogy hogyan reagáljunk a minket ért nehézségekre.Ezt a mintát aztán sokszor életünk végéig is vihetjük magunkkal, anélkül, hogy megkérdőjeleznénk az érvényességét és azt, hogy milyen hatással van ez az életünkre. 

Összefoglalva tehát az önkritika ugyan nem működik (nem hatékony sem önmagunk motiválásában, sem hibák elkerülésében, és még rosszul is érezzük magunkat tőle) mégis ezt csináljuk, mert ez az, amit láttunk (minket is kritizáltak, vagy a szüleink is kritizálták saját magunkat), és ehhez a legkönnyebb nyúlni (automatikusan tud jönni az ősi megküzdési rendszer hatására). 

Ki az, aki kritizál?

Először furcsa kérdésnek tűnhet, hogy ki is kritizál igazából, mert hát nyilván mi kritizáljuk saját magunkat… de aztán kicsit mélyebbre ásva sokszor észrevesszük, hogy az a hang, amit hallunk igazából nem is a miénk. Szüleink, tanáraink, gondozóink hangja és véleménye is belénk épülhet olyan mélyen, hogy az saját belső hangként jelenik meg és észre sem vesszük, hogy amit magunknak mondunk, az igazából másnak a véleménye.  

Ha pl. hozzánk közel álló felnőttől gyerekként sokszor hallottuk, hogy “miért hisztizünk” vagy, hogy “hülyék és semmirekellőek vagyunk” és hasonló alternatívákat, akkor könnyen lehet, hogy ezek a mondatok a saját belső monológjainkban is megjelennek. Ugyanígy beívódhat a magunkkal folytatott kommunikációba, ha érzelmileg elérhetetlenek voltak a hozzánk közel állók, sokat maradtunk egyedül az érzéseinkkel gyerekként, esetleg meg is voltunk szégyenítve, amikor kifejeztük magunkat.

Így érdemes ezt a hangot fenntartásokkal kezelni, megfigyelni, megkérdőjelezni azt, amit mond és nem feltétlen hinni neki. 

Lehet, hogy megjelenek az önkritika, de tegyük fel magunknak a kérdést, hogy vajon kinek a hangját halljuk most? 

Ha nem is sikerül beazonosítani egy konkrét személyt, akkor is érdemes tudnunk, hogy amit ez a hang mond nekünk ugyan valós (mert tényleg ezt gondoljuk éppen), de nem feltétlen az igaz (attól még, hogy nem gondolom elég jónak magam, ez nem tény).

Hogyan tudunk az önkritikán változtatni? 

Azt már megbeszéltük, hogy az önostorozás ártalmas és fájdalmas, változtatni rajta mégsem olyan egyszerű.

Első lépésként fontos, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy épp bántjuk magunkat. Ha az egész automatikusan zajlik, akkor változtatni se tudunk rajta, így ez a lépés elengedhetetlen. Ezután érdemes ezt a hangot csak megfigyelni egy rövid időre, mit mond, mit szeretne elérni, van-e valami szándéka. 

Fontos tudatosítani, hogy nem kell hinnünk ennek a hangnak, és hogy ez a hang lecserélhető egy másik, kedvesebb hangra, amit tényleg segít nekünk a nehézségek átvészelésében. 

Ez a másik hang lehet megnyugtató, támogató és megértő. Ha ez eddig nem volt jelen az életünkben, akkor először csak kérdezzük meg magunktól, hogy mit esne jól most hallani? Mi az, amit egy szerettünknek mondanánk ugyanebben a szituációban? Mondjuk ezeket magunknak, még akkor is, ha először nem érezzük hitelesnek, vagy furcsa érzést keltenek bennünk. Idővel egyre természetesebbé válik majd, csak emlékeztessük magunkat, hogy most egy új képességet fejlesztünk ki. 

A cél nem feltétlen a kritikus hang teljes megszüntetése lesz (ez a hang sokszor nagyon mélyen bennünk van és automatikusan jön elő), hanem a felismerése és felváltása a kedves hangunkra. Mivel életünkben a legtöbb kommunikációt önmagunkkal folytatjuk így hihetetlen sokat tud javítani az életminőségünkön, ha megértését, szeretetteli motiválást és támogatást gyakorlunk. Fontos megjegyezni, hogy itt nem arról van szó, hogy nem látjuk meg a hibáinkat, vagy nem akarunk dolgokban fejlődni. Sokkal inkább arról, hogy a hibákkal együtt is elfogadjuk magunkat és a változásokra pedig szeretettel és nem bántással ösztönözzük magunkat. 

Bővebben önmagunk támogatásáról itt olvashattok:

Ha pedig konkrét stratégiákat szeretnétek tanulni több héten át, akkor ajánlom Nektek az önegyüttérzés programot, ami elérhető egyéni és csoportos verzióban is.

Mindenkinek sok-sok önegyüttérzést kívánok. <3